a királyt inté, hogy adasson kenyeret az ássziriai katonáknak, kiknek azután különféle étel adaték. Tudjuk, hogy Krisztus Urunkról is írva van, hogy bement egy fő farizeus házába szombaton kenyeret enni,[1] mely szó jelenti mindazt, a mi az ételhez, mind a mi az italhoz tartozik. E kérés tökéletes jelentésére nézve még megjegyzendő: hogy a „kenyér” e nevezete alatt nem fölösleges és válogatott, hanem csak szükséges, egyszerű élelmet és ruházatot kell érteni; mint apostol írá:[2] „Eledelünk lévén és ruházatunk, azokkal elégedjünk meg;” és Salamon szerint, mint már mondottuk:[3] „Csak élelemre add meg a szükségeseket.”
XI. Miért nem kérünk itt egyszerűen kenyeret, hanem kenyerünket?
Ezen mértékletességre és takarékosságra intetünk azon szóval is, mely közvetlenül következik; mert midőn „kenyerünket” mondunk, azon kenyeret szükségünkre, nem pazar tobzódásra kérjük; mert nem azért mondjuk: „mi kenyerünket,” mintha azt saját erőnkből Isten segedelme nélkül szerezhetnék meg; mert Dávidnál[4] olvassuk: „Mindnyájan tőled várják, hogy eledelt adj nekik idejében; te adván nekik, gyűjtenek; felnyitván kezedet, minden betelik jóval;” és másutt:[5] „Mindenek szemei tebenned bíznak Uram, és te adsz eledelt azoknak alkalmas időben;” hanem mivel szükséges, és a mindenek Atyjától, a minden teremtményéről gondoskodó Istentől adatott nekünk.
XII. Fáradsággal kell a kenyeret megszereznünk, melyet kívánunk, midőn a mi kenyerünket kérjük.
A mi kenyerünknek neveztetik azért is, mivel jogosan s nem igazságtalanság, csalárdság, vagy lopás által kell megszereznünk; mert a miket rossz úton-módon szerzünk, azok nem mieink, hanem másokéi, s igen sokszor veszedelmes azoknak vagy megnyerése, vagy bírása, vagy bizonyára elvesztése. Ellenben a próféta szavai szerint, a jámborok becsületes és fáradságos szerzeményével békés nyugalom s nagy boldogság jár karöltve.
